Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz visszaidézni a múltat, de biztosan ez a hormonoknak tudható be. Mást ne mondjak, tegnap a Nagy ház alakításon bőgtem el magam. És nem is egy sérült gyereken, vagy elesett családon. Egyszerűen azon, hogy egy fiú, kosárlabda alakú ágyat kapott, és ez mennyire személyreszabott volt.
Hiába terelem a szót, elő kell venni olykor a rossz emlékeket. Bár mi már rég túl vagyunk azon, hogy csak ennek fényében tudnánk értékelni a jelent, de mégis fontos ahhoz, hogy tudjuk, miért ez a hatalmas félelem, aggodalom.
4 és fél éve ismerkedtünk meg P.-vel. Bő fél év után vettük meg azt a telket, melyen azóta elkészült a házikónk. Tehát nem szaroztunk. 1 év sem telt el, és tudtuk, hogy babát szeretnénk.
Már a nulladik próbálkozás után 2 csíkos tesztet pisiltem. Annyira boldog voltam, semmi félelem sem volt bennem. Kiszámoltuk, hogy a baba pont karácsonykor fog érkezni.
A tesztelés után felhívtam az orvosom, akinél pont az előző hónapban jártam szűrésen, és osztottam meg vele a hírt, hogy babát szeretnénk. Azt kérte, bő egy hét múlva látogassam meg, akkorra már látszani fog a petezsák.
8 nap telt el a vizsgálatig. Boldogan mentem az UH-ra, ahol ő nem látott semmit. Közölte, hogy vagy nem vagyok terhes, vagy majd 2 hét múlva látszani fog, menjek vissza akkor.
Hazarohantam, teszteltem, pozitív. Megnyugodtam, biztos még korai volt. Igaz, a tesóm, aki akkor a 6. hónapban volt, azt mondta, hogy neki ebben az időben már bőven látszott a petezsák, én mégsem aggódtam.
Eltelt 2 hét, és én aznap nagypn rosszul lettem. Olyan érzésem volt, mintha én lettem volna a Nagy zabálás egyik főszereplője, és szétdurrannék. Annyira feszített, hogy lépni alig bírtam. Még elvezettem a kórházba, ahova addigra P. is odaért. A dokim épp műtött, azt mondták menjünk vissza 2 óra múlva. P. ugyan kérte, hogy maradjunk, mert szerinte nem vagyok jól, de én ezt nem akartam elfogadni. Talán ez egy tudtalatti elutasítása volt annak, amit már tudtam; baj van, nagy baj van.
10 perc múlva mentünk vissza, én már nem voltam magamanál. Kocsiban toltak fel. Megpróbáltak megvizsgálni UH-gal, de annyira emlékszem, hogy üvöltök a fájdalomtól, majd feladom, és elájulok. Innen semmire sem emlékszem.
Másfél óra múlva toltak ki a műtőből. Méhen kívül, az egyik petevezetőben tapadt meg a baba. Az egész hasüregemet elöntötte a vér, életveszélyben voltam.
És miért? Mert az én orvosom a Margitban, Dr. Moustafa nem élt ennek gyanújával akkor, mikor már rég kellett volna petezsáknak lennie. És ahelyett, hogy minimum egy vérvétellel ellenőrizte volna a HCG szintet, és naponta visszarendel kontrollra, ő bizony egy olyan időintervallumot adott meg - 2 hét - amire mindenki tudja, hogy addigra nagy lehet a baj.
És hogy az 1 hónappal korábbi szűrésen miért nem ajánlott fel néhány alapvizsgálatot? Jó kérdés. És sajnos itt még nincs vége. Ennek a hentesnek én "nagyon sokat köszönhetek". Elvette tőlem annak lehetőségét, hogy természetes úton teherbe essek, és nagyon ocsmány módon. Hús voltam, egy a sok közül.
Mi is hibásak vagyunk. Nem jártunk utána, nem képeztük magunkat, tapasztalatlanok voltunk, és hittünk az akkor már évek óta kezelő orvosomnak. Hát nem szabadott volna...
